Évekkel ezelőtt Eszter egy rádiónál dolgozott, ahol ragaszkodott hozzá, hogy saját riportot készíthessen egy szociális programról. A projekt Tarnabodon (Magyarország) indult és célja az volt, hogy hajléktalan családok számára teremtsen lakhatást, hogy ott új életet kezdhessenek. Eszter ezeknek az embereknek a történetét szerette volna elmondani, ahogy a projekt előrehaladtával beilleszkednek a közösség életébe. Azonban valamilyen oknál fogva a rádió úgy döntött, hogy kapacitás hiányában nem fogják ezt az adást elkészíteni. Ez volt az a pont, ahol Eszter elhatározta, hogy ő mégis elkészít egy filmet csupán egyetlen kamerával és operatőrrel.

Esztert rugalmasnak és kitartónak lehet leírni, valamint olyannak, aki nem adja fel könnyen a dolgokat. Képes rá, hogy kitartson céljai mellett és későbbre tartogassa őket. A kudarcok számára mást jelentenek: csupán időszakosnak fogja fel őket és arra szolgálnak, hogy emlékeztessék őt arra, hogy türelmesnek kell maradnia addig, amíg egy tökéletes lehetőség nem adódik. A roma elleni előítéletek kapcsán Eszter szeretné megváltoztatni a társadalmi párbeszédet a sokat emlegetett „cigánykérdésről” Magyarországon. Azzal, ha valaki elfogadja és hozzájárul a „cigánykérdésről” mint problémáról való gondolkodáshoz, a kirekesztés narratívája csak még erősebbé válik. Úgy kereteződik mintha valami baj lenne a roma közösséggel és azt üzeni, hogy olyan problémáink vannak a romákkal, amiket meg kell oldani. Eszter inkább „szélsőséges kérdésről” beszél és arról, hogy hogyan lehetne ezt megoldani, hogyan tudnánk azoknak az embereknek a mentalitásán változtatni, akik tele vannak gyűlölettel és előítéletekkel. Ez pedig nem egy egyszerű törekvés, hiszen egy bizonyos szinten mindenkinek vannak előítéletei, tehát mindannyiunk kötelessége, hogy folyamatosan dolgozzunk ezek csökkentésén. “

Eszter azt az egyszerű és tisztán érthető szóhasználatot pártolja, amivel a felnőttek és a gyerekek egyaránt megérthetik az szélsőségesség lényegét és kockázatait. A tudatosság első szintje annak megértésével kezdődik, hogy minden egyén sok szempontból különbözik. Ezért tehát nem kéne, hogy csupán a különbözőségeink okot adjanak a gyűlölködésre.

Eszter magát makacsnak és teljességgel elkötelezettnek írja le legfőképp akkor, amikor olyan érzékeny témákkal foglalkozik, amik előítéleteket váltanak ki a társadalomból. Egy téma minél inkább el van rejtve a közvélemény elől, ő annál inkább igyekszik minden erőforrását felhasználni, hogy dokumentálhassa azt. De legfőképp az a kíváncsiság hajtja, hogy feltárja a történetek mögött rejlő történeteket.
Az is lehet, hogy Eszter szakmai útja másképp alakult volna, ha nagymamája nem egy holokauszt túlélő lett volna, aki mindig arra tanította őt, hogy legyen pozitív, toleráns és összpontosított annak érdekében, hogy a világot mindenki számára egy jobb hellyé alakíthassa.

Olyan megdöbbentő történetek dokumentálásakor, amik felfedik az emberi természet sötét oldalát, gyakori az érzelmi stresszel való küzdelem. Az „Ítélet Magyarországon” különösen erőt próbáló volt, mert három éven keresztül kellett dokumentálnia részletekbe menően egy olyan gyilkosság-sorozatot mely a roma közösség ellen irányult. Ezen érzelmi akadály ellenére is Eszter átadta magát a dokumentumfilmnek és professzionális módon került el minden érzelmi megrázkódtatást, mert a teljes történetet akarta közvetíteni a jövő generációinak. Missziója és elkötelezettsége segítette az érzelmi felszabadulás folyamatát.

Eszter tudja, hogy az aktivizmus erős gyökerei a családból eredeztethetőek. Ha valaki nem egy toleráns környezetben nő fel, nagy eséllyel sok nehézségbe fog ütközni későbbi élete során már abban is, hogy felismerje, ha valaki kisebbségi csoportjához tartozása miatt válik támadás áldozatává.
Nem szokása megmondani a közönségének, hogy mi az ami „helyes” és mi az ami „helytelen”. Azért mert ez morálisan egyértelmű mindenki számára, akinek van türelme ahhoz, hogy mélyebben is elgondolkozzon a dolgokon. Eszter biztos abban, hogy ha valaki egy rasszista cselekedettel találkozik, az érzelmileg hat rá és az belső reflexióhoz vezet, ami biztosan segíti az illetőt a helyes döntések meghozásában. Így még akkor is, ha gyakorlati tanáccsal látnak el valakit, akinek az önreflexió hiányzik, a sikeres változásra csekély az esély.

Eszter az gondolja, hogy a problémáknak egy fő oka az, hogy azok a fiatalok, akik úgy döntenek, hogy szélsőséges csoportokhoz csatlakoznak, saját magukra is áldozatként tekintenek. És annak érdekében, hogy az áldozattá válás folyamatán túljussanak, olyan csoportokat igyekszenek elnyomni, akik aztán valójában az ő áldozataikká válnak. Változást tehát akkor tudnánk elérni, ha ezeknek a fiataloknak az önértékelését meg lehetne erősíteni.
Továbbá, ha valamilyen módon pozitív érzelmi kötődést lehetne kialakítani a radikálisok és a kisebbségek között egy közös ügy segítségével, amelyhez mindannyian tudnak kapcsolódni (mivel hasonló életkorúak, feltehető, hogy hasonló nehézségekkel és problémákkal küzdenek, mint például egy beteg szülő, egy szeretett fél elvesztése vagy a munkalehetőségek hiánya), az előítéletek elhalványulhatnának.