Ismerd meg Topolánszky Ákost!

Topolánszky Ákos a Református Egyház lelkésze; szociológus és kábítószerügyi szakértő. Korábban kábítószerügyi koordinációért felelős helyettes államtitkárként szolgált, jelenleg pedig a Református Cigány Szakkollégium lelkésze. Az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság tagja.

A megvilágosodás pillanata

Topolánszky Ákos az 1970-es években kezdett aktivistaként kábítószerfüggőkkel dolgozni; akkoriban Magyarországon még kommunista rendszer volt, és a drogfüggőség abszolút tabunak számított politikai okok miatt. Senki nem beszélt a témáról, noha az jelen volt. Topolánszky együtt élt az utcán a függőségtől szenvedő emberekkel, és csatlakozott egy hozzávetőlegesen 60-70 tagot számláló illegális közösséghez. Ez a keresztény közösség teljesen nyitott volt: programjain az akkori társadalom teljes keresztmetszetének képviselői részt vettek, közöttük a fősodorhoz tartozó fiatalok, művészek, értelmiségiek, kábítószerfüggők, bűnözők, prostituáltak és modern gondolkodású ellenzékiek. Céljuk a kapcsolatépítés volt és a droghasználók, a társadalom akkoriban leginkább kirekesztett csoportja megbélyegzése elleni harc volt.

Az első győzelem

Topolánszky legnagyobb sikere a teljes magyarországi kábítószerpolitika kidolgozása, illetve hogy részese lehetett a szakpolitikai döntéshozatalnak valamint a rendszer működtetéséhez szükséges intézmények létrehozásának. Büszke rá, hogy lehetősége volt jelen lenni, amikor monumentális változások következtek be az országban, például amikor megkezdődött Magyarországon a nemzeti kábítószerpolitika kidolgozása, amikor a rendszerváltás előestéjén elkezdtek foglalkozni a hajléktalan emberekkel vagy amikor létrehozták a szexmunkásokat védő rendszereket.

Bukkanók az úton

Sikerei ellenére Topolánszky sajnálja, hogy hiába dolgozott ő és szervezete is maximális erőbedobással, így is szemtanúja kellett hogy legyen emberek halálának vagy éppen annak, hogy képtelenek voltak letérni az önpusztítás útjáról. Szeretné továbbá elérni, hogy szűnjön meg a rendszer középosztály-orientáltsága, valamint, hogy a rendszer ne kizárólag a nem veszélyeztetett személyek jólétének fenntartásával foglalkozzon. A dolgok jelenlegi állása alapján Topolánszky Ákos hisz abban, hogy a már marginalizált, megpecsételt vagy kirekesztett embereket nem tekintik társadalmilag „hasznosnak”, ezért az ő történeteikkel senki nem foglalkozik.

Hogyan maradt elkötelezett?

Topolánszky nem panaszkodik, hogy milyen stresszes helyzetekben találta magát, hiszen ezeket is munkája részének tekinti. Úgy gondolja, hogy ha aktivistaként olyan személyekkel dolgozunk, akik gyakorlatilag a társadalom kivetettjei és minden nap ennek következményeivel kell szembe nézniük, akkor fontos tudnunk, hogy ezek az emberek gyakran számunkra szokatlannak tűnő módon viselkednek. Ez teljesen normális, és annak egyenes következménye, hogy mi mint társadalom minek tettük ki őket.

A rasszizmus magyarázata egy 5 évesnek

Úgy gondolja, nem szükséges elmagyarázni a rasszizmust egy ötéves gyermeknek. A gyermekek még nem veszítették el empátiájukat, és a felnőttekhez képest másként látják a világot. Ahogyan a közismert mondás is tartja: senki nem születik rasszistának. Az intézmények azok – közöttük az iskolák és később a munkahely – amelyek mások gyűlöletére tanítanak bennünket. Amikor azonban a rasszizmust és a szélsőségességet próbálja elmagyarázni, Topolánszky az interaktív módszerekre támaszkodik, melyek alkalmazása során az illető bevonódik, és érzelmileg is megérinti őt az adott társadalmi probléma. Ezek a tapasztalatok minden prevenciós szándékú projekt sikerét fokozzák.

Egy nyughatatlan aktivista vallomásai

Topolánszky Ákos számára a Biblia szolgáltatja a motivációt. Úgy tartja, a Máté Evangéliumában (25:40 és 25:45) szereplő „legkisebb testvérek” azok, akikkel ő dolgozik. Ők azok, akiket a társadalom nem akar befogadni, mivel túl felkavaró lenne szembenézni és tudomásul venni a problémáikat. A Biblia valóban azokról szól, akik leginkább nélkülöznek, akiket a társadalom kirekesztett, akiket mások megaláznak és akiket nem tekintenek a társadalom egyenrangú tagjainak.

Néhány gondolat a bizonytalan aktivisták számára

Topolánszky úgy gondolja, ha valaki a szélsőségesség ellen kíván tenni, megközelítését saját életkorához és tapasztalatához kell igazítania. Húszéves korában az utcán élt a kábítószerfüggőkkel és közvetlenül ajánlotta fel nekik segítségét. Ma már úgy látja, nagyobb hatást tud elérni egy irodában dolgozva, érdekképviseleten és szakpolitika-készítésen keresztül.
Szerinte fontos továbbá, hogy aki a társadalom által kirekesztettekért kíván szót emelni, meg kell hogy értse: általában hasonló sorsokról van szó. Ezek pedig leggyakrabban a lehetőségek hiányában gyökereznek. Senki nem dönt úgy, hogy hajléktalan akar lenni, vagy bűnöző, gyilkos, esetleg kábítószerfüggő – ez egy olyan út, amelyre valószínűleg rákényszerült, hiszen nem létezett más alternatíva számára. Az önpusztítás folyamatát általában az elhanyagolás, a szeretet hiánya, a megalázás, a bántalmazás okozza – különösen ha ezek gyermekkorban történnek –, és ami csak ront a helyzeten, az a megbélyegzés; a többségi társadalom úgy tesz, mintha az illető maga tehetne arról, hogy így alakult az élete. A legtöbb esetben pedig ez nem döntés, hanem következmény. Oda kell figyelnünk személyes történeteikre, hogy segíthessünk rajtuk és új utakat kínálhassunk számukra, melyeken új perspektívákat szem előtt tartva mehetnek végig.
Ha valaki elfogadja, hogy a társadalom peremén élők nem szándékosan követtek el hibákat, hanem egyszerűen elfogytak az egyéb lehetőségeik, akkor nagyobb empátiával fog irántuk viseltetni. Így kezdődik: odafigyeléssel, meghallgatással és a történetük megértésével.
Az embernek hinnie kell a tiszta szeretet erejében. Ha a nélkülözők felismerik, hogy valódi empátiát érzünk irántuk és elfogadjuk őket olyannak, amilyenek, nem lesz szükségük önpusztító megoldásokhoz nyúlni. Ez a legfontosabb lépés saját magunk és mások megváltoztatásához.